Őskor és Újkor

A környéken talált leletek azt igazolják, hogy a Duna vidéke már a kőkorszak idején lakott terület volt. Még inkább azzá vált, amikor i.sz.előtt a tizedik évezredben véget ért az utolsó jégkorszak, és a maihoz hasonló éghajlat vált uralkodóvá. Az emberek ugyanis az életfeltételekhez kedvező helyeket, a folyóvölgyeket, a termékeny földeket keresték, ahol le is telepedtek, és a gyűjtögető gazdálkodásról fokozatosan áttértek a termelő földművelésre.

I.sz. előtt a 600 és 2900 közti időszakban alakult ki a kőkorszak fejlettebb foka, a csiszoltkő-korszak, amely a finomabb szerszámok készítésében nyilvánult meg. A vadászat és halászat mellett megindultak a föld megművelésének és az állatok tenyésztésének munkái, és fokozatosan kialakult az embert helyhez kötő mezőgazdaság formája. Az emberek, a számukra kedvező helyen huzamosabb időre telepedtek le. Erre vallanak a leletek, amelyek ősi mezőgazdasági telephelyre utalnak. I.sz. előtt a II. évezredben jut el Közép-Európába a bronzkészítés ismerete. A földművesek és a pásztorok mellett kialakult a kézművesek rétege is. Bővült a cserekereskedelem, tökéletesedett a munkamegosztás, ezek kapcsán meggyorsult a lakosság vagyoni rétegződése. A bronzkor későbbi szakaszában kiterjed itt is a sajátos dunántúli kultúra, amelyet a régészek mészbetétes kerámiának neveznek.

Az észak-pannóniai kultúra képviselői halottaikat elhamvasztották, s hamv-vedrekben helyezték sírokba, mintegy 40-60 cm-es mélységbe. A hamvvedreken kívülm, a sírokba egyéb edényeket is helyeztek. Ezek különféle nagyságúak voltak. Számuk síronként különbözött. Volt olyan sír, amelyben 40 edényt találtak a régészek.

A vaskorszak korai szakaszában, i.sz.előtt 700-400 évvel, a Kárpát-medence keleti térségéből a vidékre trák törzsek érkeztek. Telephelyeik központja Hetény volt, ahol terjedelmes temetőt is feltártak. A trákok szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkoztak, s állataikat a környező területeken legeltették. Időszámításunk előtt a 4.században a mai szlovákiai Duna-völgy területére kelta törzsek vándoroltak be. Érkezésük a térség őskori történelmének talán a legnagyobb fordulópontját jelentette. A megszállt területen a hazai lakosságot leigázták, és egy időre kizárólagos urai lettek a mai Délnyugat-Szlovákiának. Az a kultúra, amelyet magukkal hoztak, merőben különbözött a korai vaskorszak óta itt élő népek kultúrájától. A fejlettebb déli kultúrák jegyeit lehetett benne felfedezni, főleg a görög és az etruszk hatást. Mesterei voltak a kézműiparnak, főleg a kovács-, az üvegipar, a fazekasmesterség és a kézimalmok készítése területén tűntek ki. A kelta termelés és kézműipar alapját a vasolvasztás ismerete teremtette meg. Földművelésben áttértek a valódi szántógazdálkodásra. A kereskedelmet azáltal forradalmasították, hogy ebben a térségben ők vertek először pénzt, amelyet a cserekereskedelem helyett alkalmaztak. Törzsi rendszerben éltek, ebben fontos szerepe volt a családnak és a nezetségnek. Az uralkodó réteg a nemzetségfőkből alakult ki, arisztokrácia volt, amely uralni tudta a jelentősen differenciált kelta társadalmat. Lakóházaikat telephelyeken építették fel. Téglalap alakú lakóépületeik megközelítőleg 3×5 méteresek voltak. Ezeket a terep szintje alá eresztették le. Halottaikat sajátos módon: dísz- és használati tárgyaikkal együtt temették el. Az i.e.utolsó század derekán az egyesült dák törzsek meghódították a keltákat.

Időszámításunk első századában a rómaiak a mai Dunántúl területén létrehozták Pannónia nevű tartományukat, s így hatalmukat kiterjesztették a Duna jobb partjáig, miközben a folyam bal partjára germán, kvád és markomán törzsek érkeztek. A germán törzsek ismételt támadásainak elhárítására a Duna jobb oldalán a rómaiak kiépítették híres határvédelmi rendzserüket, a LIMES ROMANUST, amely katonai táborhelyekből állt. Előretolt helyőrségeket, hídfőket helyeztek el a Duna északi (bal) partján is Dévénynél, Oroszvárott, Nagykéren, Stompfán és Izsán.

Ezek közül, kultúrtörténeti szempontból a legjelentősebb, a mai Szlovákia területén egyetlen ilyen római katonai létesítmény, az izsai Leányvár, amelyet az ókori geográfus Ptolemaiosz “Celemantiának” (Clemantia) nevezett el. Az erődítmény megismerésében a legnagyobb érdemeket Izsa szülöttje, dr.Tóth János történész szerezte, aki nagy lelkesedéssel, hangyaszorgalommal és megalapozott szakismerettel vizsgálta történetét. A kiváló tudós 91 éves korában hunyt el, a dunaalmási temetőben nyugszik.

Időszámításunk 5.százada elején, Közép-Ázsiából származó hun törzsek hatolnak a Kárpát-medencébe. Kis termetű, fürge lovaikon hadakozva végigrabolták a Duna menti síkságot. Uralmuk, királyuknak Attilának 459-ben bekövetkezett halála után szétesett, mert a mai Franciaország területén súlyos vereséget szenvedtek. A Duna mentét is el kellett hagyniuk.

A 6. század elején a Kárpát-medencét szlávok népesítették be, akik főleg a folyóvölgyeket és a hegyvidéket szállták meg.

A 6.század második felében (568-ban) avarok nyomultak a térségbe. Harcedzett lovas nép voltak, a Duna bal partját is meghódították. A környező falvakban, Dunaradványon, Virten, Zsitvatőn tárták fel temetkezési helyeiket. Komáromban nyolc avar temetőt találtak. Az avarok törzsi rendszerben éltek, amelynek alapját a nemzetségek alkották. A szlávokat gyakran veszélyeztették. Uralmuk azonban a 8.század végén megszűnt, mert sorsdöntő vereséget mért rájuk Nagy Károly frank uralkodó.

A 9.század végén (896-ban) magyar törzsek érkeztek a Kárpát-medecébe, fokozatosan benépesítették ezt a vidéket. Nyomaik Naszvadon, Marcelházán, Hetényben, Szentpéteren, Imelyen, Bátorkeszin, Csallóközaranyoson és Nemesócsán találhatók.

A korai feudalizmus korában keletkezett telephelyek szolgáltak alapul a későbbi nagyobb települések, falvak és városok kialakításához, főleg a 13.században, amikor a hűbéri társadalom virágkorának időszaka következett.